Csendben az ösvényen egyedül lépkedek,
Kevés hely van, hol szívesen látnak.
Íj kínokkal még meddig élhetek,
Ha a keserű gondok valóra válnak.
Mennék én a horizont határát szelve,
Kontinensek bús hadát meglátva.
Mennék én, ha lenne végzetem
Ha mellettem nem a magány járna.
Utam során, mint kósza délibáb,
Hozzám bújik sok száz csodás múzsa,
Kiknek szelíd, barna tekintetében
Van a vadság csodás mélabúja.
De hol az az egy, kit keresek?
Hol van? Mert már nagyon várom.
Ti azt mondjátok, itt van, ne keressem.
Hát vak vagyok, mert én sehol sem látom!
Szétnézek, és körülöttem senki,
Ki szívemet rabságba taszítsa,
Csak egyenesen menni, menni-menni,
Míg szememet EGY el nem vakítja.
Utolsó kommentek