Azon gondolkodtam ma a nagy tanulás közepedte, hogy biztos hogy boldog e az életem?? Hát... egy kicsit elbizonytalanodtam. kb 2 hete tettem fel ezt a kérdést magamnak először(bár inkább egy cimborám tette fel), akkor gondolkodás nélkül rávágtam, hogy: igen az! Csinálok egy csomó dolgot amit szeretek, meg néhányat amit csak muszály. A mérleg nyelve feltétlenül a pozitív irányba billen, de az tuti, hogy ennyi nem elég a boldogsághoz. De ez is csak viszonyitás kérdése. Van egy csomó ismerősöm aki éli a kis búvalb*szott életét, és szemmel láthatóan utálja azt, de csinálja, mert a szülei meg .... stb. elvárja tőlle. Ezzel szemben nagyrészt én szeretem amit csinálok, meg van rengeteg tervem a jövőre nézve. Ez is nagy különbség. Szeretem az életet nagyon!!, de nem érzem azt a baromi nagy flash-t, hogy hú de k*rvajó élni. Mintha ilyen várakozó állásban lennék. Hát hogy ez miért van? Talán túl okos az ember már ahhoz, hogy feltétlen boldogságot érezzen... Bár, ha az észen múlna, akkor nekem nem kéne problémám legyen...:D:D Na! Befejezem a filozofálgatást, mert sok dolgom van még:S
A pohár akkor is félig tele van!
Utolsó kommentek